HOMELife & WorksAbout the SocietyMemberhip & DonationsPublications Events  •  Links

Morris, William. "Mûvészek, Kézmûvesek és a Szépségben újjászületõ Világ."

Morris, William. "Mûvészek, Kézmûvesek és a Szépségben újjászületõ Világ." Szerk. Lajos Pók. A Szecesszió. Budapest: Gondolat, 1972: 152-157.


         A reneszánsz emberei az elmúlt évezredeket eredmények nélküli ürességnek látták: mindazt viszont, ami elõttük állt, örökké tartó diadalmenetnek. Mi, akik más népek hibáiból annyit tanultunk, láthatjuk immár, hogy helyzetük más volt, mint amilyennek vélték. Láthatjuk immár, hogy míg a mûvészet mindaddig az ideig, mégpedig kezdettõl fogva, elõrenézett szüntelenül, ott és akkor azonban visszafelé; míg egykor az embereket arra tanították meg, hogy a mûvészet által azt lássák, amit az ábrázol, ott már öncélnak tekintették a mûvészetet, és nem számított, hihetõ-e vagy sem az elmondott történet. Egykor az volt a célja, hogy lásson; most azonban egyedüli célja az lett, hogy lássák. Egykor azért hozták létre, hogy megértsék, hogy a mûvészet minden embernek segítségére legyen; most a közönséges átlagemberek a mûvészet határain túlra kerültek, és a szitkok, amelyekkel a görög rabszolgatartók és római adóbehajtók hajdan a népet illették, most ama korláttalan reményû napok dicsõítésére megint fantasztikus köntöst öltöttek, és néhány kiválasztotton kívül mindenkit illettek.

         Mindez persze nem egyik napról a másikra következett be, de bekövetkezett, méghozzá nem is túlságosan lassan, amikor az emberek elkezdtek hátranézni. A XVI. század kezdetén érte el csúcspontját az újra megtalált mûvészet feletti lelkesedés. De mi lett a hozzá fûzött túláradó reményekbõl, mire a XVII. század elkezdõdött? Egész Itáliában egyedül Velence teremtett olyan mûvészetet, amely ért valamit. A legyõzött Észak némi silány utánzaton kívül semmit sem nyert Itáliától, és ami az angol mûvészetet megmentette az elértéktelenedéstõl, a semmitõl: a hajdani idõk hagyománya, mely lényegében paraszti, szûk látókörû nép körében élt tovább, ám ez a nép komoly volt, igaz, és egyszerû erkölcsû.

         Éppen azt próbáltam megmutatni valamelyest, hogyan ment végbe mindez. Amit azonban ezek az események magukkal hoztak, s amit önökkel mindenek elõtt megértetni igyekszem, nem egyéb, minthogy a reneszánsz emberei tudatosan vagy öntudatlanul arra törekedtek, hogy elválasszák a mûvészetet a mindennapi élettõl, és ez, ha nem is mindenestõl, már az életükben elvitathatatlanul sikerült nekik. És bár magam, és nálam jelesebbek is oly gyakran hangoztatták, hadd emlékeztessem önöket mégis arra, hogy hajdan, ha valaki készített egy tárgyat, hasznos házieszköz-volta mellett egyszersmind mûalkotásnak is szánta, míg manapság csak nagyon kevés dolog tarthat a legkisebb mértékben is igényt arra, hogy mûalkotásnak tekintsék. Kérem, vegyék ezt a leggondosabban és legkomolyabban figyelembe, és próbáljanak a végére járni, mit jelent.

         Mindenekelõtt azonban, nehogy némelyekben kétség támadjon, hadd kérdezzem meg, mi teszi azoknak a tárgyaknak nagy többségét--az igazi képektõl és szobroktól eltekintve -, amelyek múzeumainkat megtöltik? Hát nem épp a hajdani idõk közönséges házieszközei? Kétségtelen, sokan csak érdekességnek tekintik ezeket, önök meg én azonban, mi igen is megtanultuk, és helyesen tanultuk meg, hogy felbecsülhetetlen javakat lássunk bennük, melyektõl a legkülönfélébb dolgokban okulhatunk, és mégis, hadd ismételjem, javarészt közönséges használati eszközök, amelyeket, mint ma mondják, „közönséges emberek" készítettek, mûveletlen emberek, olyanok, akik azt hitték, a Nap forog a Föld körül, és Jeruzsálem a világ közepe.

         A mûvészet nem gyarapodik majd és nem virágzik, sõt még csak élni sem fog sokáig, ha nincs benne része az egész népnek; és én a magam részérõl nem kívánom, hogy idáig jussunk. Ezért állok itt önök elõtt, hogy közöljem, napjainkban a világ választhat, megtartani vagy föladni akarja-e a mûvészetet, és hogy mi magunknak is, mindegyikünknek dönteni kell, melyik táborhoz csatlakozunk, szándékunk és módunk szerint: azokhoz-e, akik becsületesen a mûvészet mellett tesznek hitet, vagy azokhoz, akik a mûvészetet visszautasítják.

         Hadd próbáljam még egyszer megfogalmazni, mit jelent a választás. Ha a mûvészet mellett tesznek hitet, a mûvészet mindennapi életük, minden ember mindennapi életének részévé kell hogy váljon. Velünk kell lennie, bárhova menjünk is, velünk a múlt hagyományaitól roskadozó öreg Cityben, és az Amerikában vagy a gyarmatokon éppen termõvé tett földön telepített farmon, ahol senki nem lakott azelõtt, hogy hagyományt gyûjtsön maga körül; a csendes vidéken és nyüzsgõ városban nem lehet nélküle egyetlen hely sem.

         Örömükben-bánatukban kísérnie kell önöket a mûvészetnek, munkájukban csakúgy, mint pihenõjükön. Nem szabad tekintettel lennie a személyre, hanem elõkelõ és közember, tudós és tanulatlan számára egyaránt nyitva kell állnia, olyan nyelvnek kell lennie, amelyet mindenki megért. A mûvészet ily módon maga fog segíteni mindenen, amely az ember minél tökéletesebben megvalósuló életéhez szükséges, ám véget vet ugyanekkor mindenfajta lealacsonyító munkának, ernyesztõ luxusnak, hiú hitványságnak. Halálos ellensége lesz a tudatlanságnak, becstelenségnek és zsarnokságnak, és az emberek közötti õszinteséget és bizalmat fogja segíteni.

         Látják, ha hammersmithi otthonomban, a folyó közelében, munkám mellett ülök, gyakran hallom az ablakon át az arra járók durva beszédét, amivel az utóbbi idõben és régebben is újra meg újra annyit foglalkoztak az újságok. Ha hallom ezt az ordítozást és rikácsolást, amivel Shakespeare és Milton nyelvét gyalázzák, ha látom az illetõk arcának és alakjának durvaságát és közönségességét, heves harag kél bennem, míg csak, ahogy ez többnyire történni szokott, arra nem gondolok: csupán elõnyös származásomnak és jómodoromnak köszönhetem, hogy magam az ablak ezen az oldalán vagyok, ahol szép könyvek, drága mûalkotások vesznek körül, s nem odakint, az üres utcán, a pálinkabûzös csapszékekben, a piszkos, szegényes lakásokban. Van-e szó, mely kifejezheti, mit jelent mindez? Kérem, ne higgyék, hogy szónoki fordulat részemrõl, ha azt mondom: mindezt meggondolva feltámad bennem az az erõs vágy, bárha e hatalmas ország megszabadítaná magát a többi országgal meg a gyarmatokkal kapcsolatos bonyodalmaitól, és tiszteletre méltó népe teljes erejét, e leghatalmasabb erõt, amit csak látott eddig a világ, arra használná, hogy a szegény emberek gyermekeinek emberhez méltó örömöket és reményeket biztosítson. Hát csakugyan lehetetlen ez? Nem remélhetjük-e vajon? Ha így van, azt mondhatom csak: a civilizáció porhintés és hazugság; akkor egyáltalán nem is létezik civilizáció és nem is remélhetünk benne.

         De mivel élni szeretnénk, s ráadásul boldogan élni, mégsem tarthatom képtelenségnek a dolgot. Saját érzéseim és kívánságaim arra tanítanak, van valami, amire ezeknek az embereknek szükségük volna, valami, ami nem hagyta volna ilyen mély eldurvultságba süllyedni õket: foglalatosság, mely önbecsülésüket is növelhetné, és társaik elismerését és érdeklõdését is kivívhatná; és lakás, olyan lakás, ahová szívesen lépnek be, olyan környezet, amely megnyugtatóan hatna rájuk és fölemelné õket; munka, ahogy illik, pihenés, ahogy kell. Ehhez azonban csak egyetlenegy dolog segíthetné õket, és ez: a mûvészet.

         Semmi kétség: nevetséges túlzásnak tartják majd ezt a kijelentést, pedig szilárd meggyõzõdésemnek adok hangot általa, és csak arra kérhetem önöket, emlékezzenek rá, hogy mûvészeten én mindazoknak a kellõ módon szervezett munkáját értem, akik bármit is alkotnak; ennek kell legalábbis hatalmas eszközzé válnia: eszközhöz ahhoz, hogy az emberek önbecsülését megnövelje, életüket emberhez méltóbbá tegye.