HOMELife & WorksAbout the SocietyMemberhip & DonationsPublications Events  •  Links

Morris, William.
"Az Ismeretlen Templom Története."


Morris, William. "Az Ismeretlen Templom Története." Szerk. István Társulat. Katholikus Szemle (2 Félév 1932): 47-53.


         Építõmestere voltam egy templomnak, melyet több mint hatszáz évvel ezelõtt építettek. Most már kétszáz esztendeje eltûnt a föld színérõl. Lerombolták teljesen, kõ nem maradt belõle, még azokból a nagy pillérekbõl sincs semmi, amelyek a fõhajó keresztezésénél, ahol a kórus beleolvad a hajóba, a tornyot tartották. Senki sem tudja, hol állt ez a templom, csak így õszidõben, ha ismernétek a helyét, láthatnátok a földdel borított romok halmait, melyeken most gyönyörû hullámokban ring a sárga búza, úgy, hogy az a hely, ahol az én templomom állt, ma épp oly szép, mint teljes dicsõségében volt. Nem emlékszem pontosan arra a földre, ahol a templom állt, egészen elfelejtettem a nevét, de tudom, hogy fölséges szép volt s most is, ha visszagondolok rá, eláraszt a régi emlékek áradata s szinte újra látom azt a régi, gyönyörû földet. Tavasszal, nyáron és télen csak homályosan látom, de õszidõben tisztán, sõt, tisztábban, sokkal tisztábban. Ó, ilyenkor oly derült és ragyogó! Szép tavasszal is, amikor a barna föld zöldellni kezd, szép nyáron, amikor a kék ég annyira kék, hogy az embernek szinte kedve volna egy darabját faragott új, fehér keretbe foglalni. Gyönyörû ünnepélyes, csillagos éjszakákon is, amelyek annyira ünnepélyesek, hogy szinte elérik a fájdalom határát s nagy szépségükben borzalom és öröm egyesül.
         Mind e szépségbõl én csak õszidõben emlékezem az egészre. Máskor csak részleteket látok, csak részletekre is tudok visszagondolni, de õszidõben látom az egészet, éjjel-nappal és szinte részletesebben emlékszem vissza mindenre. Azon az õszi napon a templom már majdnem készen állt s a barátok, akiknek a templomot építettük és a közeli városban lakó nép gyakran körénk sereglett s nézte, hogyan faragunk. A nagy templom és a barátok apátságának épülete körülbelül három mérföldnyire esett a várostól. A város dombtetõrõl nézett körül a pazar õszi tájra. Kiugró mellvédekkel ékes nagy falak vették körül, s a falak vonalát bizonyos helyeken tornyok törték meg. A templom udvaráról és az apátság kertjébõl gyakran láttuk sisakok és lándzsák csillogását s lobogók sötét hullámzását a félhomályban, amint a grófok, lovagok és harcosok vonultak el a mellvédek alatt. Láttuk a város három templomának tornyát is. A katedrális tornya, mely a három közül a legnagyobb volt, aranyban csillogott, s éjnek idején nagy lámpa világított rajta, amely a toronyban a templom teteje és a torony csúcsát ékesítõ kereszt közt, középen függött. Az apátságot, ahol a templomot építettük, nem kõfalak övezték, hanem jegenyék, s valahányszor a szép elzúgott közöttük, ha mégoly enyhe fuvallat is volt, suttogás támadt. Nagy szélben a jegenyék meginogtak és mélyen meghajoltak. A szél meglengette a fák leveleit, visszájára fordította ezüstfehér hátukat, majd, amikor a szél elcsitult, a levelek lapjukra fordultak s így változott színük zöldrõl fehérre, fehérrõl zöldre. A jegenyék törzse és ágai közt kiláttunk az aranyló nagy búzavetés tengerére, amely mérföldekre lágyan hullámzott tova. A búza közt lángolva pirult a pipacs és a kék búzavirág. A búza aranyában, a pipacsok mellett, annyira kékek voltak ezek a búzavirágok, hogy szinte tündököltek s mintha valami állandó fénnyel égtek volna. A búzatengeren keresztül kék folyó kanyargott s zöld mezõk, magas jegenyefák követték futását.
         A barátok azért építtettek velem új templomot, mert a régi leégett. Az apátság épülete ugyanakkor épült, mint a leégett templom, száz évvel születésem elõtt. Az apátság a templom északi oldalán volt s boltíves kolostori folyosó kötötte vele össze. A négy oldalról zárt pázsit közepén márványkút állt, melynek oldalát virágok és különös vadállatok faragott képe ékesítette. A pázsit szélén, a boltívekhez közel, egész sereg napraforgó pompázott, amely azon az õszi napon mind virágjában állt, a kolostori boltívek oszlopait pedig golgotavirág és rózsa ölelte körül. A templomtól kissé távolabb, a kolostori épületeken túl pár magános épület állt. Nagy kert terült el körülöttük, de az egész még a jegenyefák körén belül volt. A kertben rácsok álltak tele rózsával, convolvulussal és a nasturtium nagylevelû tüzes virágával. Külön, a jegenyék mentén, három rácson nem virult egyéb, csak mély színû futórózsa. Virágjában állt a mályvarózsa is s pelyhes, lágy levelekben, rózsaszínû és narancsszínû, vörös és fehér színekben tarkállott. Azt mondtam, hogy a rácsokon nem virult egyéb, csak futórózsa, de ez nem egészen így van, mert sok helyütt vadvirág is bekúszott a kertbe, így a zöldfehér, virágos, hajlékony, zöld gönye, amely oly gyorsan nõ, hogy az ember szinte látja növését, aztán a mérges ebszõlõ, a belladonna. Ó, de gyönyörû volt, ahogy a vörös bogyó, a bíborszínû, sárgás, hosszúkás virág s a kegyetlen, mérges, sötétzöld levél azon a fölséges koraõszi napon együtt nõtt. És a nagy kert közepén kút állt, melynek oldalán bibliai történetek voltak kivésve és a kolostori kúthoz hasonlóan virágok és különös vadállatok díszítették. Magát a templomot, az északi oldal kivételével, minden oldalról temetõ vette körül. Egész sereg sír volt itt, szerzetesi és világi s a halottak barátai virágot ültettek azoknak sírjára, akiket szerettek.
         Egy sírra egészen jól emlékszem. Fejénél faragott fából való kereszt állt, lábainál pedig, a kereszttel szemben, három magas napraforgó. A temetõ közepén kõkereszt magaslott, melynek egyik oldalán az Úr Jézus Krisztus keresztre feszítése, a másikon pedig a Szûzanya és az Isteni Gyermek képe volt kifaragva. Nos, azon a különösen emlékezetes õszi napon, amikor a templom már majdnem készen állt, a templom nyugati homlokzatának kapuját faragtam (mert a nyugati homlokzaton ezek az alacsony reliefek mind a saját kezem mûve) mellettem pedig húgom, Margit, faragott egy virágot s egy kis négylevelû lóherét, melynek levelei a zodiakus jeleit és a hónapok emblémáit viselték. Margit húgom akkoriban már túljárt a huszadik évén. Nagyon szép, barna hajú, nyugodt, mély ibolyaszemû leány volt. Vele éltem egész életemben, legutóbb majdnem egyedül, mert szüleink már Margit gyermekkorában meghaltak. Nagyon szerettem, bár amint mellettem faragott, épp nem gondoltam rá. A fõbejáratot az utolsó ítélet dombormûve ékesítette, amelyet vízszintes mély virágdíszek vonala osztott három részre. A legalsó részen, épp a kapu fölött, a holtak feltámadása volt kifaragva, fölötte angyalok fújták hosszú harsonájukat és Mihály arkangyal vetette mérlegre a lelkeket. Az üdvözülteket angyalok vezették a mennybe s a kárhozottakat ördögök a pokolba. A legfelsõ részen a világ bírája trónolt.
         A bejárat fölött valamennyi alak egy kivételével készen volt. Emlékszem, hogy amikor aznap reggel fölébredtem, mennyire örültem arra a gondolatra, hogy a templom majdnem készen áll. Emlékszem arra is, hogy örömömbe valami szorongás vegyült, amit minden kísérletem ellenére sem tudtam magamról lerázni. Gondoltam, ez a büntetés büszkeségemért, igen, bizonyára büntetés. A kifaragandó alak Ábrahám volt, amint két virágzó fa között ül s nagy palástjának sarkait tartja két kezében, úgy, hogy a palást hatalmas ráncba öblösödik, amelyben mellükön keresztbe rakott kézzel állnak azok a hûséges lelkek, akik õt nevezték atyjuknak. Álltam egy ideig az állványon, miközben alattam Margit szorgalmasan forgatta a vésõt. Én is fogtam vésõmet és a benndolgozó kõmûvesek neszét figyelve álltam helyemen. A kolostorból kijött és megállt alattam két barát és egy lovag, aki kézen vezette kis leányát. A kis leány egyre-másra föltekintett a lovagra és furcsa kérdéseket tett hozzá. Nem gondoltam velük sokat, hanem Ábrahámon kezdtem elmélkedni, de nem tudtam õt úgy elképzelni, hogy amikor az ítélet trombitáját fújják, õ itt ül nyugodtan és ünnepélyesen. Inkább olyannak láttam, amilyen akkor volt, amikor lovon azokat a királyokat oly messzire ûzte messze maga mögött hagyva társait, hátra hulló fejtakarója sötét ráncokban veri hátát, az erõs nyugati szélben fekete haja ziláltan lobog hátrafelé s lándzsájának hosszú, vörös zászlaja hullámosan leng mögötte. Nyargal a sziklák közti homokon egész egyedül s a vert királyok fegyverzetének utolsó csillanása eltûnik az út kanyarulata mögött. Ábrahám társai messze-messze hátul vannak, nem is lehet látni õket, de harsonájuk szava gyengén kihallatszik a sziklahasadékok közül. Így gondoltam, hogy látom, míg végre Ábrahám tüzes vágtatásában hirtelen nesztelenül és simán egy mély patakba zuhant. Ahogy a ló szügye odébb verte a vízi liliomokat a fehér virágok mozgásában volt valami, ami egyszerre elterelte gondolatomat Ábrahámról s különös álomországokat varázsolt elém, amelyeket sohasem láttam. Az elsõ egy hely volt, ahol magánosan álltam egy folyó partján. Nagyon távolról valami énekszó hallatszott, de eleven lényt nem láttam sehol. A vidék egészen sík volt, dombok és fák nélkül. A folyó furcsa vonalakban úton-útfélen kanyargott. Azon a parton, ahol álltam, nem nõtt egyéb, csak hosszú fû, de a másik parton, egész a látóhatár széléig nagy, vörös pipacstenger virult. Csak egy fehér liliomösvény kígyózott át rajta s itt-ott egy-egy arany napraforgó sárgállott. Lenéztem a lábam elõtt hömpölygõ folyóra, néztem, hogy gyors hömpölygésében milyen kék s hogy ringatja a hosszú zöld fûszálákat.
         Álltam s néztem a folyót sokáig, míg végre azt éreztem, hogy valaki megérinti vállamat. Hátra fordultam s azt láttam, hogy Amyot barátom áll mellettem, akit jobban szerettem, mint akárkit a világon. Álmomban arra gondoltam, hogy ijedelemmel néztem rá, mert Amyot arca annyira megváltozott, olyan ragyogó s majdnem átlátszó volt, szeme annyira csillogott és szikrázott, hogy olyannak azelõtt még sohasem láttam. Csodálatosan szép, félelmesen szép volt Amyot. Miközben barátomat néztem, a távoli muzsika hangja egyre erõsödött, egyre közeledett, elzengett mellettünk, aztán halkabbra vált, végül egészen elhalt. Fájt a szívem, bágyadt és gyenge voltam, lehajoltam, hogy igyam a vízbõl, de amint a víz ajkamat érte, lám, a folyó és a pipacsos, liliomos sík vidék eltûnt, s azt álmodtam, hogy ismét magam vagyok egy csónakban, amely az Északi-tenger egyik majdnem zárt öblében, sötét bazalt szikla alatt ring. Hanyatt feküdtem a csónakban s néztem a végtelenül kék eget. A nyílt tenger széles, szelíd hulláma felemelte csónakomat, majd a mélybe vitte s egyre közelebb-közelebb sodorta a sötét szirthez. Ahogy ringottam odébb, végre azt láttam, hogy a szikla tetején soktornyos kastély áll. A kastély legmagasabb tornyán nagy fehér zászló lengett, közepén vörös címerpajzs és a címerpajzson három aranycsillag. Nemsokára azt is láttam, hogy az egyik torony mállott köveinek résében nagy csomó aranyszínû és vérvörös futóvirág lángol. Sokáig néztem a futóvirágot és a zászlót, amikor egyszerre a kastélyból trombita harsant fel s a bástyák ormain egész sereg fegyveres ember tûnt fel. Dühös harc kerekedett, míg végre a harcnak vége volt, egy ember a zászlóhoz lépett, letépte s a szikláról a tengerbe dobta. Széles lengéssel, fodros hullámzással szállt a zászló lejjebb-lejjebb, míg végre rámesett és elborított lábamtól mellemig. Nem dobtam félre, hanem ismét fölfigyeltem a várra s azt láttam, hogy a vörös címerpajzs helyén most borostyánkõszínû zászló lebeg, sokkal nagyobb, mint az elõbbi. Most egy ember is állt a mellvéd mellett s felém nézett. Leeresztett sisakrostély borította arcát, s borostyánszínû köpeny borította vértezetét. Magasan feje fölé tartott kesztyûtlen jobbkezében egy csomó olyan virág volt, aminõt a fal réseiben láttam. Keze nõiesen fehér és kicsiny volt, mert álomban igen messzire láttam és sokkal tisztábban, mint ahogy a való dolgokat itt a földön látni szokás. Nem sokkal utóbb a sisakos ember ledobta a fali virágot a szikla felé. Épp a fejem mögé, a csónakba esett. Ekkor azt láttam, hogy a kastély mellvédje mellõl Amyot tekint felém. Úgy láttam, hogy nagyon szomorú, de miként másik álmomban is, most sem szólt semmit.
         Álmomban úgy tetszett, hogy sírtam az iránta való szánalomból és szeretetbõl, mert Amyot olyannak látszott, mint aki hosszú betegségébõl most épült fel, s aki élete végéig sötét fájdalmat hordoz magában. Nagyon sovány volt s amint a mellvéd fölött kihajolva felém nézett, hosszú, fekete haja arcába hullott. Egész sápadt volt, arca beesett, csak szeme volt nagy, szelíd és bánatos. Kitártam feléje karomat s egyszerre vele sétáltam egy gyönyörû kertben. Nem beszéltünk, mert a muzsika, amit az elõbb hallottam, most közvetlenül mellettünk zengett. Tömérdek madár ült a fák ágain, gyönyörû madarak, arany-, rubin- és smaragdszínûek, de egyáltalán nem énekeltek, hanem hallgattak, mintha õk is a muzsikára figyeltek volna. Amyot és én egész idõ alatt egymást néztük, de ekkor elfordítottam fejemet s amint ezt megtettem, a muzsika hosszú sóhajjal elhalt. Mire fejemet visszafordítottam, Amyot eltûnt. Ekkor még jobban elszomorodtam, és jobban fájt szívem, mint elõbb a folyó mellett. Egy fának támaszkodtam s kezemmel eltakartam szememet. Amint felpillantottam, a kert tovatûnt, nem tudtam, hol vagyok, s álmaim csakhamar mind tovaszálltak.
         Vésõm alatt a kõrõl szaporán pattogott a szilánk. Minden gondolatommal csak a faragáson voltam, amikor valaki nevemen szólított: Walter! Ahogy lenéztem, azt láttam, hogy elõbbi álmom társa, Amyot áll alattam. Nem reméltem, hogy hamarosan látni fogo, sõt, hogy egyáltalán látom még, mert (gondoltam) Amyot messze van, szent háborúban harcol. A legnagyobb ámulatba ejtett, hogy most élõ mivoltában közvetlen közelemben áll. Gyorsan leszálltam az állványról, minden más gondolatomat elûzte az öröm, hogy Amyot mellettem van. Milyen boldog lesz Margit is! Mielõtt Amyot háborúba vonult volna, eljegyezte Margitot, de öt évig odavolt. Öt hosszú évekig! Hányszor gondoltunk rá azokon a fáradt napokon! Hányszor megjelent elõttem arca! Bátor, becsületes arca, a leggyönyörûbb arc, amelyet férfiban vagy nõben valaha is láttam. Igen, emlékszem, hogyan fogtam öt évvel ezelõtt a kezét, amikor kiléptünk annak az elfelejtett nevû távoli nagy városnak székesegyházából, emlékszem a lovak dobogására, s emlékszem, hogy keze hogyan szakadt el végül kezemtõl. Emlékszem, hogy amint a lovakkal továbbrobogott, valaki komoly szemmel visszatekintett rám. Egyik kezével háta mögé, a nyeregre támaszkodott, közben a harsonák hosszú ünnepi dallamokat zúgtak, csillogtak a fegyverek, röpködtek a zászlók és csengtek a páncélingek gyûrûi, aminek olyan hangja volt, mintha vízcsöppek esõje hullott volna egy tónak csendes, mély tükrére, amely felett csaknem összeértek a sziklák. És a lándzsák hegyének csillogása, és a zászlók fodros lobogása, amely felõlük áradt, elsuhant mellettem, s eltûnt. Olyan volt az egész, mint egy álombéli színjáték, melynek nem tudjuk értelmét. A hangok is, a trombitaharsogás, a páncélok csörgése s a paripák dobogása is álomszerûnek tetszett s álomszerû volt az is, hogy Amyot elhagy, mert hiszen megfogadtuk, hogy mindig egymás mellett maradunk.
         Amyot elment és most újra visszajött. Ágya mellett voltunk, Margit és én. Föléje hajoltam s hajam oldalt arcomba hullott. Margit mellettem térdelt s minden tagjában reszketett, de úgy gondoltam, nem a fájdalomtól, hanem inkább a komoly ima hevületétõl. Egy idõ múlva (nem tudom, mennyi idõ telhetett el) felnéztem barátom arcáról arra az ablakra, amelyik alatt feküdt. Nem tudom, a napnak milyen szaka volt, csak azt tudom, hogy ragyogó õszi nap volt, aranypárás, enyhe nap. Szõlõ és futórózsa nõtte be félig az ablakot, úgy, hogy a gyönyörû kék égbõl, a városból és a mögötte elterülõ vidékbõl nem láttam sokat. A szõlõlevél itt-ott már piroslott, s három kivirágzott halványpiros rózsa csüngött közötte. Emlékszem, hogy eltûnõdtem azokon a különös vörös vonalakon, melyeket az õsz festett az egyik aranyzöld szõlõlevélre. Figyeltem a kivirágzott rózsák egyik szirmát, azt vártam, hogy minden pillanatban lehullik, de ahogy néztem s valami csalódást éreztem azon, hogy a rózsalevél nem hullik le, hirtelen fájdalom hatott át. Eszembe jutott, mit vesztettem, aztán keserû, keserû álmok jöttek, álmok, melyek boldoggá tettek valaha, álmok, melyeknek valaha megvalósulását vártam s melyek immár sohasem válnak válóra. A szép szõlõlevelek és rózsaszirmok és az ablak alatt fekvõ barátom felõl jöttek ezek az álmok, jöttek, mint azelõtt, tökéletes színben és formában, édes hanggal és alakkal. De most mindegyikben volt valami kimondhatatlanul szomorú, most már ezek nem hagynak el, elhomályosítják az aranypára állandó ragyogását, a szõlõleveleken átsütõ nap édes fényét és a kinyílt rózsák lágy hajlását.
         Sokáig bolyongtam álmaim országában, míg végre azt éreztem, hogy egy kéz gyengéden megérint, mert az ágy fejénél álltam, aztán valaki homlokon csókolt és szavak hangzanak el, amiket nem értek. A keserû álmok végre elszálltak, s a még keserûbb valóság jött helyükbe, mert reggel holtan találtam félig Amyot barátomat, holtan azután a nap után, amikor hosszú távollét után újra visszajött. Két keze keresztbe volt téve, szeme lezárva, mintha angyalok zárták volna le. Most, hogy ránéztem, csendesen feküdt és Margit mellette térdelt s arca érintette az övét. Margit most nem reszketett, ajka nem mozgott, mint az imént. Ekkor hirtelen megvilágosodtak elõttem azok a szavak, amiket Margit mondott, amikor megcsókolt s amiket csak testi füleimmel hallottam akkor, mert Margit ezt mondta: «Isten veled, Walter, Krisztus õrködjék feletted, de nekem vele kell maradnom, mert éjtszaka megígértem neki, hogy többé nem hagyom el soha s Isten el is enged engem». És valóban Margit és Amyot elment s itt hagytak engem nagyon egyedül és szomorúan.
         A templom hajójának legnyugatibb boltja alatt faragtam kis síremléküket. Sokat faragtam rajta. Eleinte nem gondoltam, hogy olyan soká tart s azt mondtam magamban: Ha a faragással végzek, meghalok. Azt hittem, hogy az igen rövid idõ lesz. De úgy esett, hogy amikor kifaragtam azoknak képét, akiket szerettem--összekulcsolt kézzel, mint férj és feleség feküdtek a koporsón--nem tudtam abbahagyni a faragást, hogy mellettük lehessek mindig, beálltam barátnak. Ültem a kórusban, énekeltem és arra az idõre gondoltam, amikor mindnyájan ismét együtt leszünk. Mivel idõm volt, le szoktam járni a hajó legnyugatibb boltja alá és dolgoztam a szárnyaló nagy boltív alatt fekvõ síremléken. Idõk múltán márványmennyezetet emeltem föléje, amely épp a boltív tetejéig ért és olyan szépen kifestettem, ahogyan csak tudtam, telefaragtam virággal és jelenetekkel és kifaragtam mindazoknak arcát, akiket ismertem itt a földön (mert én már nem olyan voltam, mint aki a földön él, hanem mintha a világon kívül álltam volna) s ahogy faragtam, néha jöttek a barátok és más emberek, elnézték, hogyan nõnek a virágok, s ahogy nézelõdtek, a részvéttõl könny szökött szemükbe, mert tudták hogy történt. Így múlt el életem. Húsz évig éltem abban a kolostorban Amyot halála után, míg végre egy reggel, egész kora reggel, amint hajnali imára bejöttek a templomba, halva találtak a síremlék utolsó lilioma alatt, vésõmmel kezemben.